DEPRESSZIÓ - LELKI OKAI




A depresszióra utaló tünetek oly sokfélék és egyénileg annyira különbözők, hogy gyakran komoly nehézségekbe ütközik a biztos diagnózis, sőt nemritkán egyáltalán nem ismerik fel.

Az orvostudomány a depresszió három alapvető típusát külön­bözteti meg, melyek a valóságban nem határolódnak el élesen egymástól:


1. A fizikai állapottól függő depresszió

E típus kialakulása agyvérzésre, agyi károsodásra, agydaganatra vagy érelmeszesedésre vezethető vissza. De felléphet szívinfarktus vagy szívelégtelenség, krónikus fájdalmi állapot, vírusfertőzés vagy a hormonrendszer zavarának következményeként is. Más esetekben bizonyos gyógyszerek szedése idézi elő.



2. Az endogén depresszió

A depressziónak e formája, mint megnevezése is jelzi, „belülről kifelé" terjed. Gyakran már eleve fennáll az erre való hajlam, mely erős lelki megrázkódtatás hatására a felszínre tör. A beteg belső űrt érez, hangulata nyomott és apatikus. Állapotát nyomorúságosnak, nyomasztónak véli, hiányzik belőle az érzelmek átélésének képes­sége. Nemcsak az öröm, szeretet és érdeklődés iránt érzéketlen, de képtelen a szomorúság, düh és szánalom kinyilvánítására is. Egyál­talán nem vesz részt a körülötte zajló eseményekben



3. A pszichogén depresszió

Gyakran reaktív depressziónak is nevezik, kialakulása a környe­zeti tényezőkre adott hibás reakcióban gyökerezik. A hibás reakciót olyan élmények váltják ki, melyekkel az illető képtelen volt meg­birkózni. Minthogy nem tudja feldolgozni belső feszültségeit, egy­szerűen megszakítja kapcsolatát a külvilággal. Az effajta elszigetelődés veszélye elsősorban az idős embereket fenyegeti, ha házastársuk hirtelen meghal, vagy befolyásuk és tekintélyük csök­kenésével párhuzamosan depressziós állapotba kerülnek.



A depresszió leggyakoribb okai a következők:

1. Nehéz gyermekkor, melynek során az ember súlyos megráz­kódtatásokon ment át, és kevés sikerélményben volt része. Ám az élet e „kietlen időszakain" a később megfelelő magatartással túl lehet jutni.

2. Elfojtott agressziók. Aki másokkal kapcsolatban - szüleivel, munkatársaival, szomszédaival vagy főnökével szemben - ag­resszív indulatokat táplál anélkül, hogy levezetné azokat, mivel fél, hogy nem tudja megvédeni magát és a rövidebbet húzza, az előbb-utóbb maga ellen fogja fordítani agresszív indulatát.

3. A felelősség elhárítása. A depressziós ember tudja, hogy aktívnak kellene lennie, mégis vonakodik attól, hogy vállalja a felelősséget cselekedeteiért, sőt még arra se képes, hogy egyáltalán szembenézzen a nehézségeivel.



Semmi értelme

rábeszélni az illetőt, hogy menjen vidám társaságba vagy sza­badságra, illetve gyógykezelésre küldeni.
hajtogatni, hogy mindez nem is olyan szörnyű, s egyébként is hamarosan el fog múlni, vagy kijelenteni, hogy ilyesmin egyszer már magunk is szerencsésen túljutottunk.
felszólítani a depressziós egyént, hogy szedje össze, ne hagyja el magát.
az esetleges öngyilkossági szándékot vagy erre célzó kijelen­téseket nem venni komolyan.



Sokkal értelmesebb

ha segítünk az illetőnek élettörténete alapos átvizsgálásában, hogy közös erővel rátaláljunk a valódi okokra.
ha tudomására hozzuk, hogy szeretjük őt, figyelünk rá és mindig mellette állunk.
ha higgadtan fogadjuk a beteg hangulati hullámzásait, türelme­sen és tapintatosan segítjük tudati állapota rendezésében, hogy ismét egészen önmaga lehessen.



Foglaljuk össze: Depresszió- valami elfojtott dologfeszültségben tart, nem vagyok „önmagam", érzelmeimet nem hagyom megnyilvá­nulni, valójában nem élek

Az endogén depresszió arra utal, hogy az, amit oly régóta elfojtok, „belülről" sürget, mintegy kényszerít, hogy végre foglal­kozzam vele és engedjem szabadon. Kitörésére többnyire lelki megterheléskor kerül sor, minthogy további megterhelésekkel már képtelen vagyok megbirkózni, hiszen szüntelen elfojtásaim révén lelkileg „csordultig teltem". Belső űrt érzek, mert a legfontosabb hiányzik nekem - önmagam. Apatikus vagyok, mert voltaképp nem élek, nem hagyom szabadon létezni tulajdon lényemet. Nyomorult­nak és levertnek érzem magam, mert egyre fokozódik belső terhem. Hiányzik belőlem az érzelemre való képesség, hiszen érzelmeimet már hosszú ideje elnyomom, nem engedem szabadon. Mivel egyre inkább akadályozom magam, eljön az a pont, mikor képtelen va­gyok örömöt, kíváncsiságot, szánalmat érezni, sőt még dühömet se tudom kinyilvánítani.


A pszichogén depresszió esetében hibás szellemi-lelki maga­tartást tanúsítok, így hibásan reagálok az adott környezeti tényezők­re is. Nem vagyok képes többé élményeket feldolgozni, mivel súlyos teher nyomaszt. Elvágom magam az eseményektől, mint­ hogy befogadóképességem telített, hiszen épp. elég lelki tartalom van bennem, amit először fel kellene dolgoznom.


Időskori depresszió akkor lép fel, ha partnerem elvesztése követ­keztében önmagámra vagyok utalva, viszont én nem önmagam va­gyok. Ha házastársam az életem értelmét jelentette, ha én a „mi" részét alkottam ahelyett, hogy a „mi" lett volna az én egyik részem, akkor szükségszerűen depresszió alakul ki. Amennyiben a hatalom és tekin­tély alkotta életem értelmét elveszítem, szubjektíve nem marad sem­mim, amiért érdemes lenne élnem. Mellőzöttnek érzem magam,
hiszen oly régóta elnyomtam önmagam.



Amit tenni kell

Kérdezze meg önmagától: „Merem-e kifejezni, kinyilvánítani érzelmeimet, tudok-e sírni?"
Képes-e elengedni vagy netán „visszafogja" magát? Ha igen, miért?
Elnyomja-e önmagát (hogyan és miért)?
Azt teszi-e, amit valóban tenni szeretne, vagy azt, amiről úgy véli, hogy tennie kell, hiszen mások elvárják Öntől?
Megvan az az érzése, hogy valóban él?
Büszke önmagára? Vállalja önmagát?
Örül annak, hogy ilyen?
Tényleg a saját életét éli?
Érdemesnek érzi magát arra, hogy szép dolgokat éljen át?
Képes-e lazítani, valóban élvezni az életet?


A depresszióból kivezető egyetlen út, ha valóban saját énünket éljük. Meg kell ismernünk tulajdon értékeinket és mernünk kell olyannak lenni, amilyenek valóban vagyunk. Semmi értelme, hogy elérhetetlen eszmények vonzásában éljünk vagy úgy, ahogy mások elvárják tőlünk. Ha ezt tesszük, még mélyebbre zuhanunk a depresszió örvényébe.

A valódi gyógyulás érdekében fel kell hagynunk a depresszió elleni hadakozással, ellenkezőleg: teljesen el kell merülnünk benne. Egyedül létünk legmélyén válik lehetővé, hogy szembenézzünk azzal, amit oly régóta elnyomtunk, és csakis ott tudjuk feloldozni kötelékeiből. Rendkívül fontos, hogy tudatosan foglalkozzunk az­zal, ami így a felszínre került, vizsgáljuk meg és elemezzük.








Megjegyzések