A megbocsátás mágiája

Bejegyezte: –



Mindenkit érhet csalódás, mindenki lehet áldozat. Szinte mindenki mást kárhoztat saját boldogtalanságáért. Az áldozat archetípusa mélyen belerögződött az emberiség kollektív tudatába. A lelkükből feltörő negatív energiát addig-addig duzzasztják, erősítik, amíg a lélek már nem bírja tovább a terhelést, ad belőle a szívnek, az idegeknek, s talán utat enged a rákos sejtek szaporodásának is. Magyarul akár bele is halhat abba, hogy képtelen túllépni, képtelen megbocsátani. 

Colin C. Tipping megbocsátás-kutatónak tartja magát, hiszen pszichológusként tíz évig foglalkozott ezzel a témával, és rájött, hogy nem elég megbocsátani, mert azzal az áldozat-szerep nem sokban változik. 

Ahogy ő mondja: sorsfordító megbocsátásra van szükség, amely gyökeresen megváltoztathatja a felfogását a világról. „Tisztában vagyok azzal – írja a Sorsfordító megbocsátás című magyarul megjelent könyvében -, hogy az elképzeléseim rendkívül provokatívak lehetnek olyasvalaki számára, aki mélységesen beleélte magát az áldozat szerepébe, és még midig rengeteg fájdalmat hordoz magában…” 

Kezdi például azzal, hogy az átlagember által megbocsátásnak elkönyvelt gesztusok jelentős részét „álmegbocsátásnak” nevezi. Vagyis a szavak önmagukban nem pótolják a lélek felszabadulását. A kötelességérzetből mondott „nem haragszom” hiteltelen. Akárcsak az a gesztus, amit úgy gyakorol valaki, hogy közben szentül hiszi: neki van igaza, csak meg kellett adnia magát.


Meg kell szabadulni a múlttól

A „bocsánat adományozása” isteni feladat, a megbocsátás azonban egyáltalán nem hasonlít rá. És Tipping a mentségkeresést sem tartja spirituálisan őszinte, felszabadító megbocsátásnak. Ha valaki a szüleit így mentegeti: „Apám bántalmazott engem, mert őt is bántalmazták a saját szülei. A legjobb belátása szerint tette, amit tett” – ezzel csak elcsitítja saját lázadását. A megbocsátás lényeges eleme ugyanis, hogy meg kell szabadulni a múlttól. 

Azt, hogy mit érdemes megbocsátani és mit nem, mindenkinek magának kell eldöntenie. És mindenki másképp dönt. Hogy kit mi befolyásol a döntéskor? Természetesen az, hogy a döntéshozónak addig pillanatban éppen mi a jó. Annak, aki rájön, hogy társa félrelép, mérlegelnie kell, hogy megéri-e, ha fátylat borít a történtekre. Van, aki úgy érzi: igen. Ő az, aki mentséget keres a társa számára, „megideologizálja”, hogy miért tette, és igyekszik a történteket elfelejteni, próbálja begyógyítani a sebeket.



Hiába a megbocsátás, ha oda a bizalom

Viszont van olyan is, aki megbocsát ugyan, de elveszti a bizalmát, és ez a kapcsolat végét jelentheti. Tehát hiába a megbocsátás – mégis jön a válás. És sokszor a hivatalos válás után a sok apróbb-nagyobb bosszú. A bosszúálló nem veszi észre, hogy a másik életének megkeserítésével valójában a saját sorsát is gúzsba köti. Saját indulatainak rabja. A negatív energiákat nem tudja feloldani, elengedni, azok tovább rombolják a lelkét, később a testét is. 

A pszichológusok által elfojtásnak, illetve kivetítésnek nevezett viselkedés „ego-védelmező ikermechanizmus”, együttműködve nagy pusztítást visz véghez az érintettek kapcsolatában és az életében. Az elfojtás sok esetben olyan tökéletesen működik, hogy semmiféle emléke nem marad meg – az éber tudatban. De a tudatalattiban keményen dolgozik. 

Az elfojtott indulat valójában olyan, mint ha valaki egy tűzhányó tetején ülne. Sosem tudhatja, mikor fog mikor tör a felszínre a mélyben fortyogó láva, mikor pusztítja el a környezetét. Ez magyarázza, hogy miért van szükség egy bűnbak kiszemelésére, akire ki tudja vetíteni az összes szégyenét, elrejtett hibáját, rossz érzését. Jó volna tudatosítani mindenkiben, aki másokat vádol, szid, mást okol saját kellemetlen helyzetéért, hogy igazából saját lénye megtagadott érzéseit zúdítja a másikra. Mindazt, amit megtagadott önmagában.

„Amit a másikban támadunk és elítélünk, valójában azonos azzal, amit önmagunkban kárhoztatunk” – állítja Tipping, és hozzáteszi: ez átmenetileg megnyugvást hozhat, hiszen – időlegesen – megszabadul a negatív érzésről. 

Noha az elfojtás és kivetítés az időleges biztonsági szelep funkcióját tölti be, a végtelenségig fenntartja a félelem-támadás és védekezés-támadás körforgását. Mindenki, akivel találkozunk, felkínálja a választás lehetőségét a kivetítés és megbocsátás, illetve az egyesülés és az elkülönülés között. Azonban minél bensőségesebb viszonyba kerül egymással két ember, annál nagyobb az esélye, hogy a „sebezhető pontjaikat is feltárják”.



Félelemből betegség

A leleplezésnek ez a lehetősége sokakban félelmet ébreszt, és a kivetítés kísértése szinte ellenállhatatlanná válik. Ezen a ponton a mézeshetek véget érnek. A bensőségességtől való félelem olyan erőssé válik, hogy a kapcsolat is rámehet. De az egészség mindenképpen. A betegségek többsége ugyanis energiablokkokból alakulnak ki. Ha ezeket nem oldjuk fel időben, rombolni kezdik a szervezetet és olyan betegségekben nyilvánulnak meg, amilyen a rák, a szklerózis multiplex, a cukorbetegség és egyebek. 

A „fejlődő orvostudomány” képviselői úgy gondolják, hogy a betegségek megelőzésének leghatékonyabb módja a rendszeres szűrővizsgálat. Ma viszont egyre többen rájöttek: sokkal hatékonyabb, ha olyasvalakivel konzultálnak, aki képes olvasni az aurájukban – vagyis meglátják az energiablokkok képződését, és fel tudják oldani, még mielőtt azok műszerrel kimutatható fizikai elváltozásokat okoznának. 

Ahhoz, hogy ne mérgeződjön a szervezet, nemcsak léböjtöt kell tartani, nemcsak tisztítókúrákra van szükség. A lelket is meg kell tisztítani. Az érzelmi hulladékok eltávolítása azonban sokkal nehezebb, és sokkal több időbe és erőfeszítésbe kerül. Mindenki találkozott már krónikus beteggel, akinek „az orvostudomány mai állása szerint” javulnia, gyógyulnia kellene a kezelések hatására. És az eredmény mégis elmarad, vagy csak átmeneti. Ugyanakkor vannak „csodás gyógyulások”, amikor már az orvosok is lemondtak a betegről, és ő mégis magához tért, rendbe jött, legyőzte a legyőzhetetlen kórt. 


Az áldozat-szerep betegségbe kerget

Tipping szerint aki el akar jutni arra a fejlettségi szintre, amelyen képessé válik meggyógyítani önmagát, annak a jelenre kell összpontosítani. Nem a múltra, nem is a jövőre, hanem a most pillanatára. Caroline Myss magyarul is megjelent „Miért nem gyógyulnak az emberek?” című könyvében kijelenti, hogy azok az emberek, akik életenergiájuk több mint 60 százalékát a múltjuk fenntartására pazarolják, képtelenek energetikai úton meggyógyítani önmagukat. Vagyis kénytelenek teljes mértékben a vegyi anyagokból előállított orvosságra támaszkodni gyógyulásuk érdekében.

Caroline Myss szerint – ha az ember életerejének 60-70 százalékát igénybe veszi a gyermekkori, serdülőkori és fiatal felnőttkori negatív élmények kezelése, amikor a múlt veszteségeihez, csalódásaihoz és nehezteléseihez ragaszkodik, és további tíz százalékot a jövővel kapcsolatos aggodalmak töltik ki, akkor a jelen pillanatára, vagy a gyógyulásra – édeskevés energia marad. 

Az életnek megvan a maga módszere arra, hogy visszatérítse az egyént és az energiáit – a jelen pillanatba, és ez a módszert gyakran valamilyen trauma előidézése. Amikor katasztrófa, vagy váratlan baleset történik, vagy rádöbbenünk, hogy az életünk hirtelen veszélybe került, egyszerre minden figyelmünket a jelen pillanatra összpontosítjuk. A vészhelyzetben ébredő bátorság, merészség, felfokozott energiatöbblet átsegít a holtponton.

A sorsfordító megbocsátás segít a jelenben léteznünk, hiszen a múltba való visszatéréssel ez nem lehetséges. Egyszerűen itt és most, a jelenben bocsátunk meg annak, aki történetesen visszatükrözi ránk saját kivetített gyengeségeinket. Ha sikerül kilépni az „áldozat szerepéből”, megszabadulhatunk a katasztrófától. 



A Föld gyógyulása is rajtunk múlik

Sok látnok állítása szerint minden jel arra mutat, hogy az emberiség a nagyon közeli jövőben hasonló vészhelyzetbe kerül, amikor szabad akaratból vagy trauma révén, de meg kell tisztulnia. A Föld rákos, és ezt a rákot emberi fajnak hívják. Az elmúlt évezredekben rengetegen jósoltak súlyos és katasztrofális földtani változásokat az új évezred első éveire. E jóslatok a Jelenések könyvétől Nostredamusig, maják és a hopi indiánok tanításaitól Edgar Caye próféciájáig arról szólnak, hogy az emberiség saját maga okozza pusztulását.

Ha csak a természet áldozatának tekintjük magunkat, akkor a vég valóban elkerülhetetlen. Ha a tudat erejével, sorsfordító megbocsátással orvosolni próbálnánk a bajokat, talán még visszafordítható volna a folyamat. Az állandó vibrálás, a mások vádolása, önmagunk felmentése nemcsak a mikrokörnyezetben érhető tetten, hanem globálisan, népeket, világunkat érintő kérdésekben. Napjainkban azt a bizonyos „gyógyító válságot” éljük át, amikor a jelenre koncentrálva, összefogva még lehetne tenni valamit. 

Aki meg tud békélni, el tudja csendesíteni a lelkében dúló feszültséget, az a környezetére is pozitívan hat. A szeretet, a harmónia, a béke meghozná a gyógyulást – az egyéni és a közösségi életben egyaránt. Az ehhez vezető első lépés a megbocsátás. 

Őszinte, felszabadító megbocsátás – először önmagukkal szemben. Meg kell szabadulni az önvádtól, a kishitűségtől, és máris kitárul a világ. 
Ha ez sikerül, már könnyebb megbocsátani azoknak, akik „vétkeztek ellenünk”. Akik saját kishitűségük, félelmeik bilincsétől szenvedve belénk rúgtak, mert mi álltunk ott. 

Akiben nem él harag, nem él bosszú, annak az aurája kiteljesedik, megerősödik, rezgésszáma megemelkedik, és védetté válik a külső negatív hatások, támadások ellen. A sorsa jobbra fordul. És nemcsak ő maga lesz boldog, hanem a környezete is.




Megjegyzések

Megjegyzés küldése