Ha nem adjuk fel, az álmok valóra válnak!




"Sziasztok!

Megpróbálom én is szavakba önteni történetem. Talán tudom vele bátorítani azokat, akik nagyon várják babájuk érkezését, de az csak nem akar jönni.
Az Én kálváriám a volt házasságom alatt történt. Legalábbis akkor derült rá fény.
Szerettünk volna gyereket, de az csak nem jött. Elmentem tehát orvoshoz, ahol közölték velem, hogy PCOS-m (policisztás ovárium szindróma) van. Erről röviden annyit, hogy a tüsző tokosodik be cisztának, amik, mint egy szőlőfürt, helyezkednek el a petefészekben, így nincs peteérés. Hormonokkal kezelhető, stimulálható, de gyógyíthatatlan, örökletes betegség. Diétával, mozgással kordában tartható. Jött a laporoszkópiás műtét, utána fél év hormonkezelés, több inszemináció, persze mind sikertelen. Közben szép lassan elhidegültünk egymástól a volt férjemmel, a végén már egyedül mentem mindenhova, magammal cipelve a "gyerekeket"(ondó). 
És kimondták az ítéletet : "Maga meddő, ne álmodjon spontán terhességről!" Ez volt 2008-ban. 
Persze jött az ex részéről, hogy nem Ő a hibás, kezeltessem magam.
És ugye a sok hormontabletta, a csalódás, az elkeseredés mind súlyban látszott meg rajtam. 
Jöttek különböző orvosok, meddőségi specialista, biorezonanciás kezelés, és persze mind kimutatta, hogy mit nem szabadna fogyasztanom. Betartottam mindent, amit előírtak, elkezdtem edzésekre járni. Szépen mentek le a kilók. 
A házasságom addigra sajnos csődöt mondott. Mindenki más fontosabb lett, én voltam mindig az utolsó. Voltak félre lépései, nem is kevés, amit csak később tudtam meg. És az a vicc az egészben, hogy szüleim házassága köszönt vissza rám. Annyira láttam benn Anyuékat. Csak én nem akartam úgy végezni, mint Ők. Évekig tartó civakodás, marakodás, aminek mi ittunk meg a levét. Ott hagytam mindent, csak a kis autómra tartottam igényt. Nevetve váltunk el a bíróságon. Nem mondom, hogy barátok vagyunk, de nincs harag, rossz szó közöttünk. 
És jött a jelenlegi párom. A gyermekem Apja. Egy éve voltunk együtt, mikor megtaláltam a "Tárjuk fel előző életünket" nevű oldalt a facen. Vonzott. Nem tudom, miért. Éreztem, mennem kell. Emailt küldtem, jelentkeztem, és egy családi blokkos oldásra oda is értem . Ez 2013.06. 30. napja volt. Annyira meglepődtem, hogy olyan rengetegen voltunk ott, mégsem éreztem magam idegennek. És ez annyira megkönnyítette az egész meditációt. Emlékszem, mikor "lementünk" azon a lépcsőn, és az asztal egyik felén ült Apu és családja, a másikon pedig Anyu és családja. Hozzá tartozik, hogy Apámmal 14 éves korom óta nem tartottunk semmilyen kapcsolatot, 16 évesen már dolgoztam Anyáéktól 130 km-re, és vele sem nagyon álltam szóba. Akkor, ott azon az oldáson Apai részről történt valami, rengeteget sírtam, elkezdtem érezni, hogy talán mégsem úgy vannak a dolgok, ahogy be lettek állítva. Az oldás végén Viki mondta, hogy készüljünk fel, mert rengeteg várakozó lélek van jelen a terembe, úgyhogy sok baba fog érkezni. Még jót mosolyogtam is rajta. Persze, majd én, a reménytelen eset! Nem tudtam szólni oldás után, nem tudtam beszélni. Fel kellett dolgoznom az eseményeket. Rá egy hónapra, a kutya sétáltatása közben megbeszéltük, hogy szeretnénk közös gyereket, és hogy ha lesz, Johanna vagy Adrián lesz a neve. Edzésekre folyamatosan jártam, 21 kg-ot fogytam. Az edzőm egyben a dietetikusom, a legjobb barátom, és az ikrem is egyben. (Ezt nagyon érzem, de még rengeteg dolgunk van magunkon.) Az oldás után elmentem az orvosomhoz, aki el volt képedve, nem ismert meg, nem talált semmi cisztát, teljesen tünetmentes voltam. Viszont elkezdtem vérezni. Július, augusztus hónapok alatt összesen egy hét volt, hogy nem véreztem. Szeptember végén éreztem, hogy nem bírom az edzéseket, már az óra felénél elfáradtam. Kezdett megint fájni a petefészkem, hasam. Sírtam, hogy megint PCOS lettem. Abba hagytam az edzést, míg nem jutok el orvoshoz. Október 12.-ére kaptam időpontot. Október 9.-én van a Párom szülinapja. Az orvosom felfektetett a székre, először kézzel vizsgált meg, és elég furcsa képet vágott, de nem mondott semmit, csak hümmögött. Majd jött a hüvelyi uh. Hát, én zokogtam. 11 hetes, és két napos terhes voltam akkor. Mikor a Páromat behívták, a Picur akkorát rúgott, mintha ollózna a fociban. Felejthetetlen érzés volt. Pláne, mikor kiszámoltuk, hogy mikor eshettem teherbe, és eszembe jutott Viki figyelmeztetése a várakozó lelkekről. Én akkor olyan hálát éreztem, hogy elmondani nem tudom. 
Május 1.-re voltam kiírva, de a Picur máshogy döntött. Február 10.-én, hétfőn rohammentő vitt kórházba, másfél ujjnyi nyitott méhszájjal. 4 napig fektettek fejjel lefelé, hogy visszatartsák. Szerda hajnali 4-kor elindultak a fájások, csütörtökön leállították a fájdalomcsillapító gyógyszereket, mondván már a szülőcsatornában van. 2014. 02. 14.-én, pénteken, 28. hétre, 1250 gr-mal megszületett Johanna. Hihetetlenül erős, masszív baba volt. Az orvosok is csodálkozva álltak az inkubátor előtt, hogy semmi visszamaradás, semmi betegség nem volt nála. Az okot, hogy miért jött előbb, nem tudták megindokolni. Se fertőzés, se vírus, se komplikáció, semmi nem volt, egyszerűen ki akart jönni. Két hónapot töltöttünk, küzdöttünk egymásért a koraszülött osztályon. 2003 grammal engedték haza. Nagyon sokat tanulok tőle. Skorpió lévén abszolút türelmetlen vagyok. Na, Ő ezt tanítja rendesen. Nagyon közvetlen, mindenkihez szeretettel fordul, senkire nem mond egy rossz szót sem, akár mennyire bántják is. Inkább Ő kér bocsánatot. Ha valaki két percnél többet van a közelében, már megy, és megöleli, megszereti. Mindent szivárvány színesen lát, rajzol. Hihetetlen finom jellem. 
Minden oldásra, amire eljutok, jönnek velem fehérvárra, csak addig ők játszóházaznak, amíg "Anya a Viki Néninél beszélget". 
Én annyira hálás vagyok, és annyira köszönöm ezt a sok segítséget, amit Tőletek kaptam, kapok. 
Mindenkinek hasonló szépet, és jót kívánok a jövőre nézve. 
Köszönöm a lehetőséget, hogy elmesélhettem történetünket. 

Tündér, 38 éves"


Megjegyzések