Előző életek hatása a jelenre

Bejegyezte: –



Amikor megoldást kerestem a gondjaimra, akkor csak annyit tudtam, hogy ez így tovább nem mehet. Elegem volt az eddigi életemből, a kudarcokból, és sikerekből. Amelyek nem hoztak megnyugvást, és nyugalmat. Elegem volt a fájdalomból, és abból, hogy nem találom magamat. Mindenkit, és mindent elkergetek magamtól, és így nem tudok tovább élni. 

Aztán induláskor beült mellém az Anita, és már akkor éreztem, hogy ez egy különleges kaland lesz. Így lett. Úgy beszélgettünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Aztán odaértünk Hozzád Székesfehérvárra, és olyan volt mintha otthon lennék, és a barátaimmal csinálnék valami közös programot. 

Aztán végig csináltam a két nap oldást, és hihetetlenül megváltoztak a dolgok. Nem kézzel foghatóan, de érezhetően. 

Most nem térnék ki az oldás alatt átélt élményekre, mert az is megérne egy külön bejegyzést. De rászántam magam és háromszor megcsináltam az általad feltett előző életek meditációt. Aztán jött a valódi pofánvágás. Már az első esetben is nagyon durva volt amit átéltem. Valahol Ázsiában voltam, jellegzetes ázsiai ruhában, kalapban, hátamon egy nagy karddal, és mentem valahová, érzésem szerint hazafelé. Beértem egy faluba (talán Kínában), egy nő rohant felém sikítva, mögötte egy ember, aki üti-veri. A nő mögém bújt, én pedig elkergettem ezt az embert. Leültünk beszélgetni, és kiderült, hogy a feleségem volt, és nem várt meg, mert azt hitte meghaltam. Amikor rám nézett a nő, a mostani feleségem arca volt, csak kínai beütéssel. Iszonyatosan éreztem magamat, dühös voltam, és elkeseredett. Aztán beszélgettünk még egy keveset, és elástam a kardom. Bocsánatot kértem, hogy elhagytam, és azért is, hogy akit Ő vár, nem én vagyok, csak egy másik életből jöttem keresni az igazságot, és az okokat. Annyit mondott nekem, hogy megbocsájt, és várni fog. 

Amikor felébredtem, nagyon megkönnyebbültem, pedig végig fájt a mellkasom a szívemnél, és a lelkem rettenetesen sajgott. 

Másnap újra elkezdtem a meditációt, hogy tovább keressem az okokat, és újra csak félelem, és fájdalom várt. 

Valahol a középkor legsötétebb időszakában találtam magamat, egy sötét éjszakán, egy sötét kastély lépcsőjénél. Egy úton mentem, ami alig látszott a sötétben, és egyszer csak megláttam egy hegyet egy várral. Hosszú, fekete lépcső vezetett fel, és hihetetlen félelem, és rettegés volt rajtam. Ahogy fogytak a lépcsők, úgy növekedett bennem a félelem, és a fájdalom. 

Rettegtem. Nem tudom mitől, de éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Amikor beértem a kastélyba, belenéztem egy tükörbe, és egy fiatal, de fáradt arcot láttam, a szemében az iszonyatos félelemmel. Hosszú, fekete hajam volt, hátra fogva, szakállam, fekete lovagi páncél, és fekete köpeny volt rajtam. Amikor beértem a trónterembe, a király megkérdezte, hogy mi van a háborúval, én pedig közöltem, hogy győztünk. Amire Ő közölte, hogy de rengeteg embert vesztettünk, és milyen vezér az ilyen, aki csak így tud háborút nyerni. Próbáltam védekezni, de nem sikerült, nem lehetett. Csak azt éreztem, hogy haza akarok menni a családomhoz. Aztán kiinvitált a teraszra, és elkezdtünk beszélni. Amikor belenéztem az arcába, a saját apámat láttam. Próbáltam meggyőzni, és végül annyit mondott, hogy megátkozott. Mert azt hallotta, hogy elcsábítottam a királynét. Elég meseszerűnek hatott így visszagondolva, de tényleg lezajlott ez a beszélgetés. Aztán elkezdtem kérlelni, hogy vegye le az átkot, és, hogy én nem csináltam semmi ilyet. Én csak a családomért élek, nem akarok senki mást. Végül megenyhült, és annyit mondott, hogy térdeljek le, és a kezét a fejemre tette, és visszavonta az átkot. Utána hazaengedett a családomhoz. Amikor kijöttem a kapun, sütött a nap, és virágzott a rét, Nyoma sem volt a sötétségnek, és a félelemnek, csak azt éreztem, hogy végre megyek haza a családomhoz.

A harmadikat pedig bő másfél héttel később csináltam meg. 

Talán az amerikai polgárháború végén voltam, és egy szép kertes házhoz mentem, végig éreztem, hogy otthon vagyok, és végre megpihenhetek. Amikor belenéztem egy pocsolyába, egy lelkész ruhában voltam. Amikor bekopogtam, kijött egy nő, akiről kiderült, hogy a feleségem, közölte, hogy menjek vissza a halottaimhoz, és a sebesültjeimhez, mert azok voltak fontosabbak, nem pedig a családom. Hiába próbáltam beszélni, süket fülekre találtam. Végül azért is bocsánatot kértem, és a szívemben hatalmas fájdalommal vegyes furcsa könnyebbséggel tértem vissza a jelenbe. 

Utána végig gondoltam az életemet, és az jelenlegi helyzetemet. 

Kétszer hagytam el a családomat, ugyan nem egy másik emberért, hanem menekülésből, de ez nem mentség. Külön élek a feleségemtől, és a kislányomtól. 

Aztán eszembe jutott, hogy mennyi mindenki hagyott el, vagy üldöztem el az életemből. 

Miért hagynak el a partnereim, barátaim, családom, ismerőseim. Mert menekülök, és már elég volt. Rájöttem, hogy szembe kell néznem a múltammal, a karmámmal, az előző életeimben elkövetett hibáimmal. Nem menekülhetek egy életen át. 

És tényleg, napról-napra javul az életem. Újra vannak barátaim, látom az utam, és nem adom fel az álmaimat. Merek álmodni, hinni. 

És ezt nagyrészt a Vikinek, és a Mártinak köszönhetem. De azoknak az embereknek, akik segítették az utamat, amit be kell járnom, hogy a múlt béklyói eltűnjenek, és átvegye a békés, és a szeretet a helyét. 

Én ezt nem tudom eléggé megköszönni Nektek! 

De itt és most: KÖSZÖNÖM!!!!

Ádám, 34


Megjegyzések

Megjegyzés küldése