Fa-szellemek

Bejegyezte: –


"A fa szellemek akkor teszik a dolgukat, amikor a fa belsejében tartózkodnak, mert ilyenkor irányítják annak energiaáramlását, így éltetve a fát. A fa kémiai tápanyagait a földből, vízből és levegőből nyeri, és ha ezek minősége és mennyisége megfelelő, a fa életműködése rendben folyik, és a fa szelleme elégedett. Ez az elégedettség aztán visszahat a fában zajló kémiai folyamatokra, és hatékonnyá teszi azokat. Olyasmi ez, mint ami az emberi testben zajlik. Ha valaki jóízűen, békében fogyasztja el vacsoráját, akkor emésztése is kellemes közérzet közepette folyik majd, ami természetesen segíteni fogja az emésztést is. És megfordítva is igaz: az idegesség, aggódás elrontja az étvágyat és az emésztést is (igaz, a fák soha nem aggódnak). Ha alkalmanként a fa szelleme kilép a fából, azt valamilyen ok miatt teszi. Például azért, mert a közelben megjelenik egy számára érdekes, vonzó emberi lény, és közelebbről meg akarja nézni, és kifejezni tetszését. Ha egy fa alá letelepedtem, gyakran előfordult, hogy a fa szelleme kilépett, és kifejezte vonzódását - persze a maga bizonytalan, homályos módján téve ezt. Még az is előfordul, hogy néhány méteren át követi is az embert távozásakor. Szabadidejük és közösségi életre lehetőségük leginkább éjjel van. Ilyenkor kilépnek kérgük mögül, és ha az általuk kedvelt emberi lény esetleg egy közeli házban él, a fa szellemek megpróbálhatják felkeresni őt. Azt hiszem, az egyik oka annak, amiért sok ember fél éjjel az erőben az lehet, hogy ekkor a fa szellemek mind kilépnek a fatörzsekből, és az ember, ha nem is látja, mégis érzi az őt körülvevő láthatatlan lények jelenlétét. Az ember úgy érzi, láthatatlan szemek ezrei merednek rá – és ami azt illeti, ez tökéletesen igaz is. Nem gondolom, hogy e fa szellemek az erdőben bárkinek is ártanának, ám rezgéseik és az általuk kibocsájtott érzések oly nagyon különböznek a miénktől, hogy az összhatás hátborzongató tud lenni.

Való igaz, a fa érezhet utálatot, ellenszenvet valamely ember iránt - mi több, ilyen eset történt is velem, amikor kislány voltam. Nem tudom az eset összes részletét felidézni, mert nem voltam szemtanúja, de megfigyeltem a fa szellemet, aki a történet szereplője volt. Jáva szigetén, egy kertben állt egy ősöreg fa, melynek ágai már veszélyeztették a kertben álló házat, ezért néhány helybélit megbíztak az ágak ledarabolásával. Minden alkalommal mikor valaki felmászott a fára vagy a ház tetejére ezzel a céllal, valami történt vele. Vagy leestek a fáról és lábukat törték, vagy a karjuk ficamodott ki. A sok baleset eredménye az lett, hogy végül senki sem volt kapható a munkára. Így a dologból nem lett semmi, a fa épségben maradt. A baleseteket mind az öreg kasmíri-dió fa ellenséges szellemének tulajdonították. Annyiban alátámasztom a történet hitelességét, hogy kislány koromban én magam sem szerettem az alatt a fa alatt játszani, pedig elbűvölt az öreg, erőteljes kinézetű fa szellem. Egyáltalán nem kedvelte az embereket, mert emlékezett azokra az időkre, amikor még fák vették körül, nem pedig házak, és az embereket okolta magányáért, elszigeteltségéért. Ha kilépett a fa törzséből az emberek miatt, olyan formát öltött, mint egy óriási, de karcsú, szürke arcú emberszabású majom, megvolt talán 5m magas is. Fája belsejében ennél sokkal magasabb volt, mert úgy látszik, hogy a külső formát öltéskor testének anyagát össze kellett sűrítenie, és ezért ilyenkor mérete is kisebb lett. Nagyjából-egészében viszont a fa szellemek kifejezetten kedvelik az embereket, és e tekintetben nagyon is különböznek a kerti tündérektől. Hűségük hasonló a kutyákéhoz, de több méltósággal és kevesebb örömteli bolondozással párosul. Ez a hűséges vonzódás valószínűleg a helyhez kötöttségükkel függ össze. Egy ilyen szeretetteli fogadtatásnak rajtam kívül több tucatnyi más tanúja is volt.

A fa szellemek karcsú, megnyúlt figurák, színük a kérgüknél (ami általában barnásszürke) egy árnyalattal sötétebb barna, hajuk barna, szemük pedig homályos körvonalakkal határolt, szürkés színű. Viselkedésük kedves, gyengéd, mozgásuk pedig gyors, már-már ideges – a szél rezgette nyírfalevélre emlékeztető. Még soha nem találkoztam olyan fa szellemmel, amelynek színe nem a barna valamilyen árnyalata lett volna, bár a változatok száma a vörösfenyő szellemének aranybarna színétől a nyírfa szellemének szürkésbarnájáig igen nagy. Nyilvánvalóan ez az alapszínük, de azért van összefüggés a kéreg és a fa szellemének színe között – az utóbbi színét a kéreg és az alatta levő háncsréteg színe árnyalja. 

A fenyő szelleme sötét színű lény, felettébb szögletes külsővel és sok-sok sötétzöld színnel körülötte. Becsületes, egyenes, erős harmóniát sugárzó lény érzését kelti az emberben. Nem nagyon magas (a vizsgált példány nagyjából 3.5 m), inkább robusztus, erőteljes kinézetű, a már ismert módon durva szálú, fekete hajjal és fekete szemekkel. Nagy elszántsággal kecmereg ki a fájából, és vizsla tekintettel veszi szemügyre a környezetét. Az összbenyomás róla nem annyira életteli, mint a tölgyfa szelleménél tapasztalt, amely egy igazán férfias jelenség a fák világában.

Úgy tetszik, a fa szellemek formájának karcsúsága összefügg a fájuk törzsével és az általa továbbított életáramlattal. Ezt támasztja alá a tény, hogy a fiatal fák szelleme még olyan, mint egy szilánk, ami fokozatosan vastagszik a fa növekedésével. (Az ilyen ifjonc fa szellemek nem túl értelmesek, és csak akkor lépnek ki a fájukból, ha idősebb társaik nyilvánvalóvá teszik, hogy ez a teendő. Ezen túl még elmondható, hogy a fa szellem derékban kerekdedebb akkor, ha a fájában van, és jelentősen ellaposodik, mikor kilép belőle – és így az emberi testhez hasonlóan lényegesen vékonyabb lesz oldalról nézve, mint szemből. 

Megfigyeltem egy a közeli erdő szélén álló fiatal juharfát. E fa szellemének kinézete határozottan amerikai indiánra emlékeztető, sokkal inkább, mint a környezetében élő többi fáé. Az összkép igazán szemrevaló, olyan, mint egy indián ifjúé. Míg a hickori dió szelleme inkább egy tapasztalt, öreg indián harcos benyomását keltette, ennek a juhar szelleme a fiatalság frissességét sugározza magából. Alapszíne sárgásbarna, vörös és sárga foltokkal tarkítva, nyilvánvaló összefüggést mutatva őszi leveleinek színpompájával. Haj helyett valami színes, levélkoszorú-szerű fejdíszt visel őkelme, ami nagyon vidám külsőt kölcsönöz megjelenésének, ő pedig kifejezetten büszke stílusos viseletére. 

Hangsúlyoznom kell, hogy a fák nagyon lassan reagálnak a dolgokra, hosszú időre van szükségük egy-egy újabb tapasztalat feldolgozásához. Természetesen felfogóképességük is korlátozott, így amikor arról beszélek, hogy éreznek vagy értenek ezt vagy azt, akkor azt nem emberi mércével kell értelmezni, hanem az ő félálomszerű tudatuk keretei között. És természetes, hogy az egyes fák között is jelentős különbségek vannak. Mégis, amikor egy erdőt kíméletlenül kiirtanak, a megmaradó fák vegyes, de nagyon erős érzelmekkel telítettek – sértettség, veszteség, elszigeteltség a legmarkánsabb összetevők, ám ezzel együtt jelen van a filozofikus nyugalom és a dolgok megváltoztathatatlanságának érzése is. A mi fogalmaink szerint az erdő akkor szép, ha tiszta és rendezett. A fák és tündérek számára viszont a szép erdőben a fák mellet ott a sok aljnövényzet és állatvilág is. A fák és a tündérek szoros rokonságot éreznek egymással. Sok tündér előszeretettel látogatja az aljnövényzettel, virágokkal és fűvel vegyesen benőtt helyeket, míg a nagyon rendezett állapotú helyek érdektelenek számukra. A mi és a tündérek eltérő igényeit és ízlését közös nevezőre lehetne hozni úgy, ha az általunk használt, megművelt területeket szabadon tenyésző, nagyobb erdőfoltokkal tarkítanánk. Sok ember ezt biztosan szentimentális butaságnak tartaná, mert hiszen a létfenntartásunk érdekében ki kellett vágni az erdőket (mondanák ők). Ebben persze lehet valami igazság, de ugyanakkor a mi nyugati civilizációnk pazarló és kíméletlen, a föld és az erdő szükségletei pedig teljesen hidegen hagyják az átlagos, a dolgokat pusztán a mi számunkra hasznosságukkal mérő embereket. Körbejártam az Egyesült Államok Északnyugati vidékét, ami korunk legnagyobb fakitermelő területe. Kivágott fák csonkjai, szívbemarkolóan sivár vidék ameddig a szem ellát – olyan, mint egy rémálom látni az élettelen vidékből kimeredő üszkös facsonkokat. Sehol egy élőlény, egy tündér, pedig az ember tudja, hogy nemrég itt lüktető, gazdag élet hatott át mindent, és tudja, hogy a nemrég még itt álló fenséges cédrusokat és fenyőket egytől egyig lemészárolták, és az enyészetnek vetették.
A Pacific autópálya mellett, Vancouver közelében volt egy fenséges ősfákkal teli erdőrész. Amikor először jártam arra, ez volt az egyik legcsodálatosabb erdő, amit valaha láttam, tündérek hadával benépesítve, határtalan boldogságban úszva. De mikor legutóbb ismét arra jártam, immár mélységes iszonyat telepedett a helyre, mert az egykori fenséges fák felét kivágták, és a vidékre, ahol valaha szépség és élet uralkodott, most rútság és kopárság hangulata telepedett. 

A néhány még megmaradt fa az elkerülhetetlenül bekövetkező kivágás tudatában a várakozó rettegés érzését árasztotta magából - mert ne feledjük: a fák nem tudnak elmenekülni. Aztán úgy hallottam, hogy a megmaradt erdőért cserébe a fakitermelést végző cégnek a kormány és magánszemélyek karöltve nagy összegű megváltást vagy hasonló értékű fakitermelő területet kínáltak. Ez az erdő volt az egykori ősvadonok egyik ritka maradványa a világnak azon a részén. Csak gondoljunk bele a jövő generációinak veszteségébe, ha megfosztják őket attól az élménytől, hogy a Pacific autópálya mentén elterülő leírhatatlan szépségű erdő közepén áthaladhassanak!
New Hamphshire-beli házunk közelében elterülő erdő jellegzetes lombhullató erdő, olyan, mint az Egyesült Államok többi részén, kivéve a nyugati és a legészakibb területeket. A már korábban leírt fa szellemek örülnek a létezésnek, telve vannak boldogsággal. Nagy gyönyörűséget lelnek abban, hogy míg gyökereikkel a termőföldbe kapaszkodnak, a nap sugarai záporoznak rájuk, és a szél süvít ágaik között. Olyan érzés ez, mint nekünk a tánc. A fák imádják a szelet, még a vihart is, mivel az egyfajta izgalmat hoz életükbe – egyenesen állva, rendíthetetlenül szállnak szembe a vihar erejével. Persze nem örülnek annak, ha néha a vihar mégis derékba töri őket, de ezt elfogadják, mint a dolgok rendjét, valahogy úgy, mint ahogy a harcosok azt, hogy ott veszhetnek a csatában. Számukra ez természetes halál. Az erdő sűrűjében tündérek nyüzsögnek, állatok sürögnek dolguk és kedvtelésük szerint – a fák mindezt érzékelik, befogadják, a legapróbb részletekig érdeklődve és megfigyelve az életet körülöttük. És miközben így tesznek, boldogság és a gyengéd féltés hatja át őket minden egyes növényke és állat iránt - mert ne feledjük: végső soron ők azok, akik mindnek otthont adnak, akik mindezt lehetővé teszik."


Forrás: Dr. Doreen Virtue

Megjegyzések

Megjegyzés küldése