Lépj ki régi cipődből: Megszabadulni a zavaró dolgoktól





Sok száz, sőt talán sok ezer éve igyekszünk tudomást sem venni azokról a dolgokról, amelyek zavarnak, dühítenek vagy bántanak bennünket, és amelyek számunkra kellemetlenek.
Küzdünk ellenük, el akarjuk tüntetni, és meg akarjuk semmisíteni őket. Ha megbetegszünk, az orvosnak meg kell szabadítania bennünket a betegségtől, a beteg szervet egyszerűen el kell távolítani. (Mindig meglep, hogy egy szike segítségével mennyi mindent el lehet távolítani a testünkből, és mi ennek ellenére képesek vagyunk tovább élni.)
Ha a gyermekünk kellemetlenségeket okoz nekünk, megpróbáljuk „megszabadítani” a rossztól. Végszükség esetén elküldjük pszichiáterhez, hogy „javítsa meg”.

Amikor kellemetlen érzéseink támadnak, nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy honnan erednek, hanem igyekszünk elterelni a figyelmünket különböző tevékenységeken keresztül.
Az olyan érzések, mint a félelem, a düh, a szomorúság, a bűntudat és a szégyen, zavarnak bennünket, és meg akarunk szabadulni tőlük.
Ha túlsúlyosak vagyunk, a kilóknak el kell tűnniük. Ebből bizonyos cégek milliárdos bevételeket produkálnak.
Ha nem tudunk elaludni, vagy nyugtalanul alszunk, meg akarunk szabadulni az alvászavartól, ugyanúgy, mint ahogyan a fejfájástól is.
Ennek a gyógyszergyártók és azok részvényesei nagyon örülnek.

Ha úgy érezzük, hogy a partnerünk már nem szeret bennünket, akkor meg akarunk szabadulni tőle. Szakítunk vele, és keresünk helyette valaki mást, még akkor is, ha ugyanez az eset korábban már kétszer megtörtént velünk. Ha elégedetlenek vagyunk a főnökünkkel, másik munkahelyet keresünk magunknak, és nem firtatjuk, hogy a munkatársaink miért jönnek ki vele olyan jól.

Vizsgáld meg, hogy melyek azok a dolgok az életedben, amelyeket elutasítasz, vagy mely dolgok ellen küzdesz.
Mitől szeretnél megszabadulni?
Sok olyan ember van, aki legszívesebben az egész világtól megszabadulna, amelyben él. Ezek az emberek úgy érzik, hogy a világ ocsmány, igazságtalan, rideg és kegyetlen. Fogalmuk sincs, hogy ez a fajta tagadás milyen károkat okoz az életükben. 
Háborúban állnak a világgal és saját magukkal, ezáltal pedig boldogtalan és nehéz lesz az életük.

Gyermekkorunktól kezdve a megkülönböztető gondolkodásra nevelnek bennünket.
Különbséget teszünk jó és rossz, helyes és helytelen, normális és nem normális között, és úgy döntünk, hogy elutasítjuk és leküzdjük a rosszat, a helytelent és a nem normális dolgokat. Különbséget teszünk A és B út között, és az A utat választjuk. Érdekes, hogy ezzel egyidejűleg elutasítjuk és leküzdjük a B utat, és vele együtt mindenkit, aki azt választotta, tehát másként döntött, mint mi. Ők lesznek a „hülyék”, a „komolytalanok” és a „nem normálisak”.

A belénk nevelt gondolkodás lényege a „vagy ez, vagy az”. Vagy nekem van igazam, vagy neked, de ha a kérdés bizonytalan, akkor inkább nekem. A másként gondolkodóból hamar ellenség válik, akit le kell küzdeni, vagy ki kell rekeszteni. Ez ugyanakkor egy saját magunk ellen folytatott harchoz vezet, hiszen bennünk is vannak ellentmondások. Meg sem fordul a fejünkben, hogy az „ez is, az is” sokkal közelebb áll az igazsághoz, és békés úthoz vezet.
Azt is kijelenthetnénk, hogy „Nekem is igazam van, és neked is”. Az értelmünk számára ez elfogadhatatlannak hangzik, mert annyira hozzászokott a „vagy ez, vagy az” gondolkodásmódhoz.

Pedig mindkettőnknek igaza van.
Miért?
Azért, mert mindenki a saját világából jön, amely a saját tapasztalataiból épül fel. 

Objektív „helyes” és „helytelen” nem létezik. 
Szakadjunk el végre attól, hogy minden áron a magunk igazát akarjuk.
Szakadjunk el a „vagy ez, vagy az” gondolkodástól. Rendszerető akarok lenni, ezért megtagadom a bennem lévő rendetlenséget.
Az igazság azonban az, hogy egyszerre vagyok rendszerető és rendetlen. Ha azt mondom magamnak, hogy „Lehetek rendetlen is”, ezzel a rend útját egyengetem az életemben. Őszinte vagyok, és nem akarok hazug lenni, az őszintétlenség azonban mindannyiunk része.

Mutass nekem egy olyan embert, aki mindig igazat mond, aki mindig a saját, belső igazságát követi, és aki mindig mindent kimond, amit igaznak vél.
Ilyen ember nem létezik.

Aki mindig őszinte akar lenni, és tartózkodik a hazugságtól, az rengeteg bűntudatot és szégyenérzetet halmoz fel magában. Hiszen létezik bennünk valaki, aki pontosan tudja, hogy nem mindig a valódi énünket mutatjuk és éljük.Bátor lények vagyunk, és félünk. Aki azonban csak bátor akar lenni, és igyekszik elutasítani, eltüntetni és elfojtani a félelmeit, az nem lehet igazán bátor, hanem belső bizonytalanságát táplálja, és saját magát gyengíti.

Ha valaki azt mondja, hogy „Félhetek is”, továbbá tisztában van a félelmeivel és elfogadja őket, akkor az az ember valóban bátor, és sikeresen fogja járni az útját.Békések is vagyunk, meg nem is. Aki megtagadja és elutasítja saját nyugtalanságát, dühét és agresszivitását, annak problémái lesznek az életben, hiszen az élet azt mondja, hogy „harmónia és agresszió egyaránt van benned”.
Ha megtagadom az utóbbit, akkor az máshogyan fog megjelenni az életemben, talán agresszív gyermek, agresszív partner, szomszéd vagy kolléga formájában, de az is lehet, hogy harapós lesz a kutyám.
Valaki másnak kell megélnie és kimutatnia helyettem az agressziót. Ezért egyre gyakoribb az erőszak a fiatalkorúak között. 

Az agresszió elfogadása nem azt jelenti, hogy „bemosok egyet” valakinek, ha felmegy bennem a pumpa, hanem először is rá kell jönnöm, mennyi elismerésre vágyó düh, idegesség és bátortalanság tombol bennem. Egyszerre vagyunk erősek és gyengék. Aki azonban – bármilyen formában – elutasítja a gyengeségét, konfliktusba kerül az életével. Aki egy egész életen át az erőset játssza, aki sohasem adja át az irányítást, aki sohasem tudja kimutatni másoknak a gyengeségét, a sebezhetőségét és kielégítetlen vágyait, azt az élet rá fogja kényszeríteni arra, hogy megélje a gyengeséget.
Az ilyen emberek többsége élete utolsó éveiben ápolásra szorul, ágyhoz kötött és teljes mértékben kiszolgáltatott. 
Ha valaki sok éven át erős volt, összeszedett, és mindig küzdött, akkor megalázónak érzi, hogy valaki más törli ki helyette a fenekét. 

Ez a helyzet nem az élet büntetése, hanem az „ez is, az is” törvényszerűségéből adódó egyensúly helyreállása.

Betz Robert





Megjegyzések